Újra

Most egy kis nyugi van. Az ideiglenes felvételi rangsorok kihirdetése után a gyerekek is elcsendesedtek. Túlságosan is. Azt hiszik, hogy most már felvették őket. Annyira nem tanulnak, hogy a fél osztály bukásra áll valamiből. Sajnos teljesen feleslegesen jártatom a számat. Nekem meg már annyira tele van a hócipőm azzal, hogy állandóan hallgatnom kell, hogy melyik órán, mit műveltek, illetve mit nem műveltek, hogy lassan már dolgozni sem akarok. Sok kollégám már meg sem próbál velük közös nevezőre jutni. Lehet, hogy most ez bunkóságnak tűnik, de szerintem a szaktanár a felelős a saját óráján történt dolgokért.

Egyébként annyira aranyosak voltak a minap. Megjöttek a nyakkendők. Egész nap abban rohangáltak. Még délután a padpakoláskor sem akarták levenni.

Felvételi böööö...

Végre fellélegezhetek egy kicsit! Kitöltöttem a felvételi lapokat, sikerült minden szülőnek aláírnia és a szükséges papírok is megérkeztek. De ez a központi!! Siralmasan sikerült. Amikor megírták a gyerekek, azt mondták elég jól sikerült. Aztán pofára estek! Általánosan elfogadott, hogy a matematika nagyon nehéz. Pedig szerintem nem az. Főleg úgy, hogy ha egy egész évig készül az ember erre a felvételire. (Azért egy kicsit büszke is vagyok, mert az én tanítványom írta évfolyam szinten a legjobb matekot.) A könnyű magyar is csak pár ponttal sikeredett jobban a matematikánál. :(

Lassan elmennek

Meglátásom szerint jónéhány középfokú iskola elvárási szintje csökken. Egyre kevesebb a gyerek és nagyon félnek az összevonástól, illetve megszűntetéstől. A gyerekek (szerencsére) "igényei" realizálódtak. Végig gondolták a dolgaikat, és mindenkinek sikerült olyan iskolákat, szinteket kiválasztani, ami tetszik is. A kitartóbbak gimnáziumokat, szakközépiskolákat választottak, de a legtöbben szakiskolákat választottak. Az indokok változatosak, vagy azért, mert nincs kitartása és gyorsan szeretne végezni az iskolával, vagy nincs tehetsége a tanuláshoz, de szép számmal vannak olyanok is, akik abba a bizonyos szakmába szerelmesek.

Céltalanság

Nyolcadikosok. Behozták a kiszemelt iskolák listáját. De nem értem, hogy aki harmat gyengén muzsikál, miért gimnáziumokat jelöl meg több helyen? Kérdésemre a válasz csak annyi volt, hogy az XY-ról másolta, mert otthon nem foglalkoztak a továbbtanulás kérdésével.

Az osztály nagy része elégedett a jelenlegi életével; szülők dolgoznak orrvérzésig, ők pedig oda mennek, ahová nem szégyellnek, azt csinálnak, amit akarnak. A havi zsebpénz néhányuknak az én fizetésem fele, amit cigarettára, alkoholra, bulizásra költenek. Amikor az érintett szülőknek megemlítettem, hogy tudnak-e a gyerekük dolgairól, flegmán csak annyit mondtak, hogy talán még a zsebpénzét is elvegyük? Persze, mert a gyerekek szívéhez a szülők pénztárcáján keresztül vezet az út!

2008

Egy rendkívül eseménydús év vár ránk.

Boldog új esztendőt kívánok mindenkinek.

Névnap, születésnap

Nagyon köszönöm azt a sok jót és ajándékot, amit kedvenc barátosnémtól kaptam!

Persze a többiek is felköszöntöttek, csak néhány meggondolatlan megjegyzéstől a hátamon is felállt a nem létező szőr. Például: "Jaj, milyen szerencsétlen vagy!" (Ööööö, köszke, nagyon jól esett ez a születésnapi-névnapi jókívánság.)

Külföld?

Nem tudom. Nagyon mennék, de valami visszatart.

Cím nélkül

Unom az egészet. Minden napom egyforma. Meló, otthon is meló, alvás. Nagyon egyhangú. Annyira hiányzik az élet. Szeretnék többet mozogni. Csak sajnos ebben a városban nem tudom mozgásigényemet kielégíteni. Semmi sincs itt. Még egy nyamvadt játszótér sincs a gyerekeknek. Az ifjúság a kocsmák környékén leledzik. Próbálkoztam egy kis esti futással is, de többet árt nálunk, mint használ. Akkora a forgalom, hogy sokszor, ha vásárolni megyek, majd megfulladok. Tehát nuku futás.

A házzal sem haladunk sokat. Annyira megörültünk, hogy van már cserép a tetőn, és megcsináltuk a teraszokat is, hogy abbahagytuk. Persze a della is nagyon fogyóban van és sajna a fizetésünk nem elég arra, hogy újabb hitelt vegyünk fel. Így elkezdtem most már komolyabban foglalkozni az idegen nyelvekkel. Bár "szerencsésebb" helyzetben vagyok (az öcsém Angliában, a nővérem Franciaországban él, így van segítségem), de miért olyan nehéz elhagynom ezt a nyomorult országot?

Ki mondta, hogy tökéletes vagyok?

Talán nem vagyok jó helyesíró, talán nem vagyok a világ legokosabb embere. De szívvel-lélekkel küzdök a gyerekekért.

Még egy megjegyzés kedves hozzászóló: „hejesírási” –t ly-nal írjuk! (Ha már pont a helyesírásomba kötöttél bele.) J

May it be